Tavasz. Oly csodálatos, oly merész, oly változatos - egyszerűen gyönyörű. A tél rögös ellentéte.
Hullott a hó. Ropogott a városbeliek lába alatt. Az egész város a kastély felé igyekezett, ugyanis a királyné vajúdott... Bent, hideg kastély falai között, egy egész sereg szolga állt a királyi pár hálószobája előtt. Sokan fejvesztve futottak - próbáltak segíteni, de a többi szolgáló, sőt még az udvari tanács is csak várt unottan. Várták azt a régről ismert keserves sírást – hiszen már tudták milyen egy királyi gyermek, Cara hercegnő születésétől fogva.
Mindenki tudta, mennyi gonddal jár egy újabb gyermek. Bár, 13 éve amikor Cara hercegnő született - mindenki örömmel, boldogsággal várta a hercegnőt. Sürgött, forgott a nép, szebbnél szebb dolgokat hoztak a kislány számára, akiről az a hír járta, hogy szőke, barna szemű és pont olyan, mint a királynő. De amikor meglátták a koromfekete hajú, smaragdzöld szemű hercegnőt - senkinek sem az jutott eszébe, hogy milyen angyali.
Még az új gyermek születése előtt 4 hónappal az udvari kisasszonyok felfogadtak egy kuruzslót, s az megjövendölte, hogy bizony fiú lesz a gyermek. Senki sem tudta, mire számítson - elvégre csak Carat tudták, hogy milyen. Kényes, botrányos és csak bajt tud okozni.
– de keserves sírás helyett boldog kacajt hallott a folyosón álló szolganép. Egy angyalii kislány kacagott a szobában.
